A sünökkel kapcsolatban néha felmerül a félelem, hogy veszettek lehetnek, mert a veszettségnél előforduló fokozott nyáltermelést keverik össze azzal, amikor a sün Jacobson szerve által termelt nyálat magukra kenik új szag, vagy íz esetén. Azonban fontos leszögezni, hogy a gyakorlatban a veszettségnek a valószínűsége rendkívül alacsony, olyannyira, hogy Európában a sün nem tekinthető veszettségi kockázatot jelentő fajnak. Bár elméleti szinten minden melegvérű emlős fogékony lehet a veszettség vírusára, a tényleges epidemiológiai adatok és a biológiai sajátosságok alapján a sünök érintettsége elhanyagolható.
A veszettség terjedése döntően harapás útján, fertőzött nyállal történik. A sünök életmódja azonban nem kedvez a vírus terjedésének. Magányosan élnek, nem alkotnak falkákat vagy kolóniákat, ritkán kerülnek közvetlen, agresszív kontaktusba más emlősökkel, különösen azokkal a fajokkal, amelyek Európában a veszettség fő fenntartói, mint például a róka vagy a kóbor kutya. Ha egy sün mégis ragadozóval találkozik, a védekező stratégiája az összegömbölyödés, nem pedig a harapás vagy támadás, így a nyál útján történő fertőzés esélye eleve minimális.
Tudományos szempontból az is lényeges, hogy a sün nem rezervoárfaj. Ez azt jelenti, hogy a vírus nem tud tartósan fennmaradni és terjedni a sünpopuláción belül. A veszettség európai ökológiájában a vírus fő hordozói a ragadozó emlősök, elsősorban a rókák voltak, ám az elmúlt évtizedekben az Európa-szerte végrehajtott szájon át történő vakcinázási programok gyakorlatilag felszámolták ezt a fertőzési láncot. Ennek következtében ma már maga a veszettség is ritka Európában, a sünök érintettsége pedig statisztikailag szinte kimutathatatlan.
A rendelkezésre álló szakirodalom és járványügyi összesítések alapján az elmúlt több évtizedben csak elszórt, egyedi eseteket dokumentáltak Európában, ahol sünben mutatták ki a veszettség vírusát. Ezek száma nemhogy évente, de évtizedes időtávon is egy számjegyű nagyságrendű, és sok esetben történelmi, régi leírásokról van szó, nem pedig aktuális járványügyi helyzetről. Az elmúlt húsz–harminc évben a veszettség európai eseteinek túlnyomó többsége denevérekhez vagy ragadozó emlősökhöz kötődött, nem pedig sünökhöz.
Biológiai szempontból az is fontos, hogy a veszettség klinikai lefolyása rendkívül súlyos és feltűnő. Egy veszett állat viselkedése drámaian megváltozik, idegrendszeri tünetek, bénulás, koordinációs zavar, agresszió vagy éppen extrém apátia jelentkezik. Ha a sünök körében ez akár kis mértékben is előfordulna, az állatmentők, állatorvosok és hatóságok rendszeresen találkoznának ilyen esetekkel, de a gyakorlatban ez nem történik meg.
Mindezek alapján tudományosan és járványügyileg is megalapozott kijelentés, hogy a sünök veszettségének kockázata Európában rendkívül alacsony, gyakorlatilag elhanyagolható. Ez nem azt jelenti, hogy a veszettség biológiailag lehetetlen lenne bennük, hanem azt, hogy a valós életben nincs érdemi szerepük sem a betegség fenntartásában, sem terjesztésében. Emiatt a sünöktől való félelem veszettség szempontjából nem indokolt, és nem lehet alapja sem a mentés megtagadásának, sem az indokolatlan pániknak.